Györfi Mihály

Györfi Mihály vagyok Karcagon születtem 1956-ban a forradalom előtt néhány hónappal. A Filadelfia Evangélikus Egyházközség igazgató lelkészeként szolgálok. Nyírteleken lakok feleségemmel.
A nyíregyházi közösség ifjúsági óráján -1992 elején- Bozorády Zoltán esperes úr kérdezte tőlem –mint vendég szolgálótól-, hogy mi volt az első élményem az egyházzal. Természetesen arra nem emlékeztem, hogy 1956-ban megkereszteltek, de arra már igen, hogy 1960-ban megkereszteltük a húgomat. A társadalmi, politikai helyzet számomra ismeretlen volt abban az időben, s csak később értettem meg, hogy az erőszakos Tsz szervezések, és pártalapszervezetek megerősítése idején miért kellett egy megfenyegetett egyéni gazdálkodónak –apámnak- késő este a templomba vinni gyermekét keresztelni. Nos, az első emlékem az, hogy egy hűvös, késő őszi időben már sötétedés után -az akkori gyenge közvilágítás miatt- félelmetes, sötét főtéri parkon keresztül apám kezét fogva érkezünk a karcagi Református templomhoz. A sekrestyében imbolygó gyertyafényben egy sötét palástba öltözött különleges ember fogadott bennünket, engem egy karosszékbe ültettek, a karfák a szemem magasságában voltak, a lábam pedig a levegőben lógott. Semmit nem értettem, csak azt láttam, hogy a szüleim és még néhány ember -néha a gyertyafényt kitakarva- valamit a húgommal végeznek. Kis idő múlva újra apám biztonságot adó kezét fogva hagytuk magunk mögött a denevérek suhanásával megzavart, csendbe burkolózó főtéri gesztenyefákat. A keresztelésről, annak lényegéről emlékem szerint még magunk között sem beszéltünk. Lehet azért, hogy ne derüljön ki a környezetünkben, mit tettünk azon az estén. Így az egyház, és az egyház Ura is számomra ismeretlen volt és maradt hosszú ideig. Később, amikor épp, hogy elérte szemmagaságom az asztalét, kérdeztem nagymamámat, aki a karcagi kun szokás szerint nagypénteki perecet gyúrt az asztalon, miért eszünk nagypénteken perecet. Ő azt mondta, nem tudom, kisfiam, anyám is ezt készítette. Így tudás, és ismeret nélkül ettem a nagypénteki menüt, ami cibere levesből és a perecből állt. Böjti étel volt, aszalt gyümölcs vízben főzve a leves, és kovász nélküli speciális kör alakú tészta, amelynek közepébe egy keresztet metszettek.

Úgyhogy az egyházi ismeretek kimaradtak az életemből, Isten számomra nem létezett, nem foglalkoztam a kérdéssel. A kor szellemisége azt sugallta, ez az idősek időtöltése, mert ők nem ismerhetik a modern gondolkodó ember lehetőségeit, s ha ők kihalnak, az egyház is elmúlik. Emellett azonban már kora tinédzser koromtól érdekelt, kik vagyunk mi, emberek a világegyetemben, honnan jövünk és hová megyünk. Mint természet közelében élő gyermek láttam az elmúlást állatok elpusztulását, és a szervezetük feloldódását a talajban. Abban az időben természetesen éltük meg a halált is, nem féltünk a halott emberek közelében, hisz temetői ravatalozó híján még egy nagyvárosban is, mint Karcag, a családi házban ravataloztuk fel a halottakat. Azonban ez is azt erősítette bennem, hogy az élet értelmének megfogalmazása a legfontosabb az ember számára, mert az elmúlással minden siker és kudarc, öröm és bánat semmivé válik, hiábavalóság az élet. A szabadságvágy, amely megfogalmazódott bennem érthető volt az akkori társadalmi berendezkedést tekintve. Fiatalként én azt láttam, hogy a rendszer mindenkinek megtöri a gerincét és szolgává teszi a látszat fenntartásáért. Sokan úgy beszéltek erről az időről, hogy „nem volt más választásunk, nem lehetett a rendszerrel szemben haladni, nem engedték a hitünk gyakorlását”. Az igazság az, hogy aki féltette az elért életszínvonalát, egzisztenciáját, a karrierjét, azt tudta a rendszer befolyásolni, gondolkodását formálni.

A középiskolai évek végén feleségemmel megérintett bennünket a diákszerelem. Húsz éves korunkban már házasok is voltunk. Szóba sem került, hogy templomba mennénk házassági áldásért, azt gondoltuk, mindenünk meg van a szép családi élethez. A Kartográfiai Vállalatnál dolgoztam topográfusként, változó munkahelyen szerte az országban. Feleségem védőnő lett, és mivel ott kapott munkát és szolgálati lakást is, Sámsonházára költöztünk.

 Ebben később láttuk meg Isten tervét, mivel beültetett bennünket egy tiszta evangélikus faluba, ahol hamar kapcsolatba kerülhettünk a helyi lelkésszel és gyülekezettel. A házasságkötésünk és letelepedésünk magával hozta, hogy a vándormunkahelyemet fel kell adnom, és helyi munkát kell vállalnom. A megyei földhivatalba azért nem vettek fel, mert a kinézetem –hosszú hajam és nagy szakállam- nem illet a hivatal vezetőjének elképzelésébe. A gerincemet nem törte meg, bár csodálkoztam, hogy nem az érdekelte milyen munkákat tudok elvégezni, hanem az, hogy milyen a kinézetem. Persze tudtam, hogy sejti, a megjelenés egy szabad gondolkodót rejthet, ami veszélyes lehet egy ilyen hivatalban. A gerincem egyben maradt, de nem sokkal később már fúrómunkásként dolgoztam a Nógrádi Szénbányák külszíni kutatásánál. Ez kemény fizikai munka volt, de fiatal voltam és erős, a gondolkodásom pedig szabadon szárnyalhatott. A munkahelyen pedig több deklasszált emberrel találkoztam, közöttük „ideológiailag megbízhatatlan” egykori pártvezetővel, aki Rákosi börtönét is megjárta, és nem lehetet más, mint bányász vagy kubikos. Másik érdekes ember egy történelemtanár volt, Ódor tanár úr, aki jó szándékkal megírta Kádár Jánosnak, mi a szocializmus építésének a hibája. Először pszichiátriai kezelésre vitték, majd fúrómunkás lett belőle. Ezek az emberek olyan élettapasztalattal rendelkeztek, amelyet nem ismerhettem volna meg máshol, és olyan könyveket hoztak nekem, amelyek tiltott olvasmányok voltak abban az időben. Varga János bátyám egykori terényi párttitkár hozta el nekem a zárt terjesztésben kiadott Milovan Gyilasz Az új osztály című könyvét, amit akkor kapott, amikor fiatal kommunistaként Kossuth és Petőfi Akadémiákra vitték, hogy belőle és hasonló származású emberekből neveljék ki az új vezető réteget.

Természetesen mivel az elménk nem volt hasznosítva az akkori munkánkban -csak a fizikai erőnk- szabadon szárnyalhattak a gondolataink, és sok ismeretet gyűjthettem be a XX. sz. elejéről, amit a történelemkönyvekben nem találhattam meg. Később folyamatos szakmai képzésbe vontak be főnökeim, és másfél év múlva már középvezetőként dolgoztam a munkahelyemen. Huszonegy éves korunkban megszületett első gyermekünk is. Egészségesek, fiatalok voltunk, a fizetésem átlagon felüli volt, sokan úgy gondolták minden rendben van körülöttünk. Bennem azonban ott ágaskodott a nagy kérdés, miért születtünk erre a földre, és mi lenne az értelme az előttünk álló 60-80 évnek. Bár kicsit későn–huszonhárom éves koromban-, de behívtak katonának. Feleségem egyedül maradt otthon Viktória lányunkkal, sőt második gyermekünket is az idő alatt hordta szíve alatt. Szülése, második gyermekünk megszületése jelentette a katonaidőm végét is, mivel a kétgyermekes apákat egy év után leszerelték. Ekkor már jó barátságban voltunk a helyi lelkész házaspárral, Sztojanovics Andrással és feleségével, Judittal. Megismerkedésünk nem volt rendkívüli, ugyanis a védőnői szolgálati lakás és a parókia szomszédos épület volt. Igaz, hogy a másik oldalon a párttitkár lakott. A szomszédságból adódott, hogy a lelkész házaspár bejelentkezett egy látogatásra, annak ellenére, hogy a faluban csak a párttitkár és mi nem jártunk templomba vasárnaponként. A látogatásból szimpátia ébredt, s mint jó misszionáriusok, bevontak bennünket a bibliaórákba, ahol nagy vitákat tartottunk, hisz a világról alkotott képünk nagyon messze esett egymástól. Belső vívódásaim, apám betegségének súlyosbodása nehezen hordozható terhet jelentett számomra a nyolcvanas évek elején. Ekkor szólított meg lelkészünk, hogy nem mennék-e el vele egy férfi csendeshétre. Három szomszédos lelkész, Balicza Iván, Széll Bulcsú és Sztojanovics András készült a hétre, de Bulcsú felesége megbetegedett, így ő nem tudta vállalni a hetet. Komoly dilemma előtt álltam, nem szerettem volna megbántani a barátomat, hogy visszautasítom azt, amit ő fontosnak tart, viszont nem volt bennem nagy vágy, hogy részt vegyek egy számomra idegen alkalmon. Gondoltam, a főnököm –aki pártalapszervezeti vezető is volt- nem enged szabadságra, ha megtudja, hogy vallásos rendezvényre akarok elmenni. Így őszintén elmondtam neki, mi a tervem. Mi az a csendeshét –kérdezte-, én sem tudom –válaszoltam- a lelkészünk hívott meg, az Isten dolgaival fogunk foglalkozni. Jól van, megadom a szabadságot –mondta. No de ki megy ki helyettem? –kérdeztem. Ne törődj vele, megoldjuk. Azóta tudom, hogy az embernek csak el kell indulnia, és az Úr intézi a többit. A csendeshét számomra idegen közeg volt, ismeretlen énekeket énekeltek, nagyobb részt idős férfiak, mindenki rendezett frizurával, megborotválkozva, csak én voltam fiatal, hosszúhajú és szakállas. A hét vezetője, Trausch Liza néni volt, aki nagyon gyakorlatiasan mozgatta a férficsapatot, és mutatta be áhítataival, előadásaival az evangélium lényegét. Jólesett a résztvevők próbálkozása, hogy valamiképpen kapcsolatot teremtsenek velem a nagy szakadék áthidalására. Ami megfogta a gondolatomat az áhítatokon és bizonyságtételeken keresztül az az, hogy -állításuk szerint- az Isten új életet tud adni az embernek. Azt tudtam, hogy ennek az életnek nem találtam az értelmét, de ha kaphatok egy újat, az lehet, hogy megélhető. Kalandos úton jutottam lelki beszélgetésre Liza nénihez, de az első pillanatától éreztem, hogy ez nem szokványos társalgás, most az élő Isten színe előtt állunk. Szinte kérdések nélkül buggyant ki belőlem mindaz, ami terhelte az életemet, ami félelemmel töltött el. A hosszú beszélgetés után beszéltem először Teremtő, Megváltó Uramhoz, és mondtam első imádságomat. Valahogy így hangzott: „Uram, ha te valóban vagy és igaz, amit ezek az emberek mondanak, add nekem ezt az új életet, hisz ennek hiányát éreztem már tizenéves koromtól.” Másnap reggel mikor a Szentírást olvastam, szívembe vágott az ige “Kicsoda ez, aki a bűnöket is megbocsátja? … A te hited megtartott téged, menj el békességgel!” Lk.7,49-50. Számomra azt jelentette, menj haza és éld meg ezt az új életet. Ezzel együtt nagy békesség és öröm árasztotta el a szívemet! Mikor hazaérkeztem, a feleségemnek elmondtam, mi történt velem, és ott bizonyságot tettem az Isten kegyelméről. Értetlenül állt az események felett, zavarban is volt, mert olyan új elemek jöttek az életünkbe, mint közös bibliaolvasás a szomszédokkal, beszélgetés az átélt örömökről, imaközösség. Urunk megkönyörült rajtunk, és egy hónap múlva elmehetett ő is egy női hétre, ahol teljesen más úton, de ugyanoda érkezhetett. Megújult élettel érkezett haza, és néhány hét múlva remegő szívvel állhattunk az oltár előtt, hogy kérjük Isten áldását arra a házasságra, amit hat éve magabiztosan kötöttünk azt gondolva, hogy meg tudjuk azt élni. Balicza Iván végezte a lelkészi szolgálatot, a sámsonházai fiatal házaspárok pedig lelkészünk vezetésével speciális zenei szolgálatot adtak. Szívünket magával ragadta az Istennel és a testvérekkel való közösség. Szeretetvendégséggel ünnepeltünk utána, ahol megszólalhattak hívő testvérek a személyes megtapasztalásaikkal.

Abban az évben, 1982-ben eltemettük apámat, bő fél év adatott nekünk, hogy beszámoljunk, bizonyságot tegyünk neki a bennünk végbement változásokról, és figyelmét megváltó Urunkra irányítsuk. Még megélhette, hogy két első unokáját otthon a szülői házban megkereszteljük. Az akkor számára odakészített igéslap üzenetét nagyon világosan megértette.

A megtérés és újjászületés azonban nem végállomás, hanem egy új kezdete, amit nagyon következetesen képviselt Sztojanovics András, és nemsokára már a gyerek- és ifjúsági szolgálók között találtam magamat, sőt egy kivédhetetlen helyzetben még a bibliaórát is rám bízta. Velem született természetem szerint nem szerettem szerepelni, mindig rosszul éreztem magam az iskolai ünnepi műsorokban is. Egy alkalommal el is ájultam a színpadon. Éppen ezért szívesebben szolgáltam a gyülekezet épületeinek a karbantartásában, vagy a biatorbágyi szolgálat renoválási munkáiban. Egyszer Isten nagyon személyesen tudatta velem, hogy a lelki munka felé szeretné terelni az életemet, de azt akkor nagyon nem akartam meghallani. A konkrét felkéréseknek azonban nem mertem ellenállni. Így találtam magam 10-15 gyermek előtt egy csendeshéten. Mikor a 10-15 szempár rám szegeződött, akkor értettem meg, micsoda felelősség ez. Ezek a gyerekek nyitott életek, akikbe Isten rajtam keresztül szeretne belehelyezni életüket meghatározó információkat. A Szentlelke által -engem is mint eszközét felhasználva- szándékozik életeket újjáteremteni igéje erejével. Ezek az alkalmak készítették elő azt a szolgálatot, amelyet később a környékbeli lelkészek bíztak ránk. Kazinczi Ilona tanárnővel a Kisterenyei Állami Nevelő Intézetbe mehettünk bibliaórát tartani nagyobb részt cigány származású gyerekeknek. Mély érzelmeket megmozgató szolgálat volt ez, amelynek gyümölcseit sokszor tapasztalhattam évek múltával is a saját életemben és a felnőtté vált egykori intézetisekkel való találkozások alkalmával az ő életalakulásaikban is.

Az intézeti szolgálatnak köszönhető a teológiai tanulmányaimnak az elkezdése is, hisz főfúrómesterként dolgoztam abban az időben és sem pedagógiai, sem teológiai végzettségem nem volt. Az intézet igazgatója pedig a pártfőiskola egykori filozófiatanára volt. Ha meg akarta volna szüntetni az alkalmakat, lett volna hivatkozási alapja. Az Evangélikus Életben akkor olvastam, hogy levelező tagozaton nyílik képzés felnőttek számára a Teológiai Akadémián. Jelentkeztem és elvégeztem. Ez így nagyon könnyűnek hangzik, azonban azok az évek életünk egyik legzsúfoltabb időszaka volt. A munkahelyem mellett akkor kezdtük építeni a családi házunkat Sámsonházán, már három gyermekünk volt, a negyediket pedig abban az időszakban vártuk. Sokszor kellett feleségemnek a kórházba vonulnia állapota miatt, közben végeztük az intézeti szolgálatunkat és tanultam az Akadémián. Nem volt egyszerű, de sokat formálódtunk ebben az időben is. Nagyon sokat dolgoztunk saját kétkezi munkával a házunkon, míg 1990 ádventjében beköltöztünk. Élveztük a személyre szabott tereket, még közösségi alkalom megtartására is alkalmas volt. Sokan nem értették, miért terveztünk be ilyen nagy teret a házunkba. Akár 40-50 ember is le tudott volna ülni az étkező és nappali egybenyíló terében. A gyülekezeti imaórát itt is tartottuk minden héten.

A teológia végbizonyítványát megkaptam, de fel sem merült bennem, hogy lelkészi szolgálatra jelentkezzek, vagy vállaljak. Persze szívesen segítettem a környező gyülekezetekben akár istentiszteletek megtartásával is, de nem gondoltam, hogy gyülekezetvezető lelkészi szolgálatra kellene mennem. Azonban 1991 végén hirtelen öt gyülekezetből érkezett megkeresés. Az elsőt rögtön visszautasítottam, mert –mondtam- most költöztünk az új házunkba, Sámsonházán telepedtünk le. Amikor a következő megkeresés érkezett, már elbátortalanodtam, lehet, hogy az Úr szólongat. Feleségemmel odaszorultunk a Mennyei Atyánkhoz, és kértük, adjon világos útmutatást, hisz mi nem tudunk eligazodni ezek között a megkeresések között. „Uram, megyünk, ahová hívnak, de te zárj be minden ajtót, ahová nem kell mennünk, és hagyd nyitva azt, amelyen be kell lépnünk” – kértük. Bozorády Zoltán, hajdú-szabolcsi esperes személyesen látogatott meg bennünket, és kért fel az akkor formálódó gyülekezet lelkészi szolgálatára. A bemutatkozó szolgálatom után rákérdezett: „Jöttök?” Azt válaszoltam, hogy a hívás mellé kell egy küldés is. Hazamegyünk, és az Úr elé tesszük ezt a döntést. Hosszú folyamaton vitt végig bennünket Isten, amiben el tudtuk engedni a kellemes testvéri közösséget Sámsonházán, feladni a formálódó vállalkozásom továbbvitelét, és otthagyni az épphogy bevakolt és körbekerített új házunkat. 1992 elején megírtam esperes úrnak, hogy a szolgálatot elvállalom.

Augusztus 13-án költöztünk. Másnap reggel imádságban az Úr elé álltam: „Uram, ha nem erősítesz meg ebben a szolgálatindulásban, akkor felpakolunk és visszaköltözünk, mert ezt a szolgálatot magamra hagyatva nem tudom végezni.” Isten jóságos volt hozzám, és a könyvhalom tetején lévő áhítatos könyv aznapi igéjén keresztül üzent a Jelenések könyvéből: „Íme, nyitott ajtót adtam eléd, amelyet senki sem zárhat be, mert bár kevés erőd van, mégis megtartottad az én igémet, és nem tagadtad meg az én nevemet.” Jelenések 3,8. Csak ennyi volt a válaszom: „Köszönöm Uram!”

Augusztus 15-én D. Szebik Imre püspök úr diakónus lelkésszé szentelt Nyírszőlősön. A szentelési istentisztelet is világossá tette azt, ami a lelkészi szolgálatba indulásom mögött a háttérben húzódott meg. A helyi kis közösség egy családias kis létszámú alkalomra készült, amelyen a gyülekezet ünnepét megüli. A nagy nap reggelén azonban azt tapasztalhattuk meg, hogy nagyon sok helyről érkeznek a hívő testvérek, akik vagy a Nógrád megyei helyettesítési szolgálataimból, vagy a torbágyi csendeshetekről, vagy EKE szolgálatokból ismertek. Alig fértünk be a templomba. S valóban, az Úr jelenlétét valóságosan megtapasztalhattam magam is, de a jelenlévő ünneplő közösség is. Az előkészületekben arra gondoltam, hogy a szolgálat indulása a fontos, és már tervezgettem merrefelé kezdem a munkámat, csak essünk túl ezen a hivatalos eseményen. S nagy áldás volt az Úrtól, hogy a szentelésben olyan Istenélményben volt részem, amely megalapozta az elkövetkezendő éveket. Ott voltak köröttem, lelki indulásom és későbbi szolgálataim tanúi, akikkel együtt tapasztalhattam meg, hogy az Úr csodálatosan tud cselekedni az akaratában járókkal. Bár sokan nem tudtak eljönni, volt, aki halála napjáig emlegette, hogy szíve szerint ott lett volna, de valaki elhívta egy konferenciára, s láttam rajta, hogy valóban szíve szerint mellettem állt volna.

Akkor is, az ünneplésben, és később is, a gyülekezetépítési munkámban is egyértelmű volt a torbágyi közösség és az EKE közösség támogató jelenléte. Kicsit túlzóan, de többször kijelentettem, hogy a mi gyülekezetünket az egész ország építi. Galáth Gyurka bácsi Sámsonházán még érdeklődő koromban nagy figyelmet fordított rám, a Krisztushoz szeretés jó példáját mutatta azoknak, akik ismerhették. Később lelki nagyapámmá, mentorommá lett. Sok imádsága szállt a menny felé azért, hogy az én Istentől távoli életem az Ő kezében használható eszközzé lehessen. Kezdetben a megtérésemért, majd feleségem Krisztushoz találásáért, a házasságunk áldásáért imádkoztak feleségével. Miután elvégeztem a Teológiai Akadémiát, a lelkészi elhívásomért, annak minden apró részletéért. Amikor a szentelésem előtt Szebik püspök úrhoz mentem meghallgatásra, először beugrottam hozzá az idős lelkészek otthonába. Nyugodtan érkeztem, az óemberi természetem örült volna, ha a püspök úr mondja ki, hogy alkalmatlan vagyok a lelkészi szolgálatra, és akkor nyugton maradhatunk megszokott falusi életünkben Sámsonházán. Mikor beléptem Gyurka bácsihoz, az egyébként nagyon kiegyensúlyozott ember feltűnően feszültnek látszott, és úgy készített engem a beszélgetésre, mint egy versenylovat. Megigazította az öltönyömet, nyugtatni akart, amire persze egyre izgatottabb lettem, figyelmeztetett, hogy a püspökök elfoglalt emberek, nem lesz csak húsz percem, ami alatt elnyerhetem a jóindulatát. Mindezek mögött éreztem azt a mérhetetlen szeretetet, gondoskodást, amivel élete végéig kísérte szolgálatunkat, életünket. Jellemző a kapcsolatunkra, hogy részletekbe menő leveleket várt tőlünk a szolgálatunk alakulásáról, hogy konkrétan imádkozhassanak azokért a közösségükben. Akkor a püspök úrral több, mint egy órán át beszélgettünk. Gyurka bácsi az ebédjét hagyta ott, mikor meglátott, és kérdezte, mit beszélgettünk ilyen hosszú ideig, már el nem tudta képzelni, mi történik odabent. Nos, ez is jól jellemzi a kapcsolatunkat, de a mélységét leginkább talán az, mikor felesége már súlyos betegen feküdt a szobában és Gyurka bácsi egy őt nyomasztó bűnt vallott meg nekem, és kérte a feloldozását. Könnyem csorgott, miközben hirdettem számára az Úr bűnbocsátó kegyelmét.

Trausch Liza néni és a torbágyi szolgáló közösség is hosszú ideig imádkozott értem, hogy az Úr mutassa meg a szolgálati irányomat, még az is felmerült a lelkészi elhívásommal párhuzamosan, hogy az Isten háza Szolgáló közösséghez -mai nevén Magyar Belmisszió Biatorbágyhoz- menjek szolgálni családommal, de az Úr Nyírszőlősre vezetett bennünket. Az évenkénti csendeshetek nem csak engem segítettek az Úrral való életben való rendszeres megújulásban, és készítettek a szolgálatra, hanem a gyülekezeti tagjaink közül is sokan ott kaphattak elhívást új életre, szolgálatra. Az ott szolgáló különböző felekezetű lelkészek és laikus szolgálók Istennek engedelmes életeikkel nagy hatást gyakoroltak szolgálatomra.

Ugyanezt tapasztalhattam az Evangélikusok Közössége az Evangéliumért (EKE) szolgálói közösségében is. Ifjaink, konfirmandusaink, presbitereink és fiatal családos gyülekezeti tagjaink csendesheteken-, hétvégéken és csendesnapokon találkozhattak az Úr jelenlétével, vezetésével és sok más gyülekezetből érkező testvérekkel. A keresztyénség megélésének egyik kulcsa a közösség, csak az erősödik Istenismeretben, neki való engedelmességben és az áldásában, aki közösséget él meg Vele és a testvérekkel. Az EKE közösségében olyan evangélikus szolgatársakkal lehettünk együtt, akik maguk is megtapasztalhatták a Szentlélek újjáteremtő fürdőjét, a régi ember levetkezését, az új ember felöltözését. Idősebb atyafiak még az ébredés idejéből jöttek, a 40-es, 50-es évekből. Mások, velem együtt, a 70-es 80-as években tértünk meg. Mindig felmelegedett szívvel hallgattam az idősebb testvérektől a régi idők bizonyságtételeit. A rendszeres találkozások, ige feletti elcsendesedések, imádságok és a szolgálatok erősítették az elkötelezettségünket az evangélium hirdetésének szolgálatára. Evangélikus Egyházunk erősítéséért szolgáltunk, mint látható egyházért, és Jézus Krisztus testének építéséért, a nem látható egyházért.

Koczor Miklós bácsi –hosszú ideig mindketten a missziói bizottság tagjai voltunk- különböző egyházi rendezvényeken sokszor mondta nekem utalva az EKE-re, a Biatorbágyi szolgálatra, hogy „…ti a nemes perfekcionisták…”. Mondtam neki, a perfekcionistát csak-csak értem, bár nem értek vele egyet magunkra nézve, de a nemeset nem értem, mit akar jelenteni. Nem kirekesztően, kötekedően mondta, sőt mindig nagy-nagy szeretetet éreztem szavaiban. Talán azt értette alatta, amit az emberi fogalomrendszerben nehezen tud a hívő ember értelmezni –annak ellenére, hogy átélte-, és róla bizonyságot tenni. Mikor az ember átéli, hogy az Úr, a Mennyei Atya Jézus Krisztusért megbocsátja az összes múltbeli rendezetlenségét, bűnét, és újjászűli Szentlelke által el nem múló örök életre, és átéli, hogy a régiek elmúltak, íme, újjá lett minden. Krisztusért az Úr nem tulajdonít bűnt neki, tehát perfekt, de naponta meg kell tapasztalnia, hogy ebben a testben kísérthető, sőt el is bukik, de van kihez mennie, és a kegyelembe kapaszkodnia. Bizonyára Miklós bátyám szerint az a perfekcionista aki a mondat első felét mondja csak, és a másodikat elhallgatja vagy tagadja. A nemes perfekcionista talán az, aki az egész mondatot elmondja magáról. Remélem, ott a mennyei honban, majd az Úr előtt összekacsintunk, hogyha eszünkbe jutnak ilyen földhöz ragadt dolgok!

A gyülekezetbe érkezésemet, szolgálatomat az Úr világosan, és egyértelműen megerősítette. Odaszánásunk a feleségemmel közös volt, a gyülekezet bizonytalan anyagi helyzete bennünket nem bizonytalanított el. Együtt döntöttük el, hogy az előző életszakaszunkban megspórolt pénzünk erejéig kitartunk, még ha a gyülekezet költségvetése össze is omlana. Fizetésem a volt munkahelyemének töredéke volt. Egyik barátunk azt mondta: nem vagy normális, hogy négy gyerekkel ilyen feltételekkel elvállalod ezt a szolgálatot. Valóban, nem a józan ész döntött, hanem az elhívás. Bár az első találkozások sem mondhatók megerősítőknek. Ugyanis az akkori gondnokunk, Józsi bácsi már az első nap magához húzott és megkérdezte: „Lelkész úr, meg van még a sámsonházai háza?” Mondtam, igen. „Akkor jó –lélegzett fel-, mert ha itt nem jönne össze, akkor van hová visszamennie.” A másik megerősítőnek nem mondható párbeszéd az első vasárnapi istentisztelet kezdetén volt. Ica néni -aki a gyülekezet bulldózere volt, saját vagyonát, idejét, mások komfortját is feláldozva ment az általa jónak látott úton- odajött hozzám, körbenézte a családomat és megjegyezte: „Jó, hogy a lelkésznek nagy családja van, mert akkor leszünk a gyülekezeti alkalmakon.” S valóban, a szentelési ünnepen zsúfolásig megtelt templomban másnap családias Istentiszteletet tarthattunk. Körülbelül annyian voltak mások, mint mi a családdal. Az Úr megerősítő indítása nélkül lehet, hogy ezek az egyébként jó szándékú megnyilatkozások elbizonytalanítottak volna.

A személyes, és családi életem így fonódott össze a Nyírszőlősi Evangélikus Egyházközséggel, későbbi nevén Filadelfia Evangélikus Egyházközséggel.