Labossa László nekrológ

Január 1-jén, 92 éves korában elhunyt Labossa László nyugalmazott lelkész, aki 42 éven át szolgált Kölcsén, a Magyarországi Evangélikus Egyház legkeletebbre fekvő gyülekezetében. Alább id. Zászkaliczky Pál nyugalmazott lelkész rá emlékező sorait olvashatják.

Barátunk és lelkésztársunk, Labossa László évtizedeket kitöltő küzdelmes életútjára emlékezem. A váratlan gyász fájdalma mellett a szolgálatra elhívó Urunk iránti hála tölt el. Hálás vagyok Istennek Labossa Lászlóért, hogy őt haláláig támogatta, s megáldotta lelkészi szolgálatában és családja körében.

Debrecenben született 1930. október 28-án. Édesapja, Labossa Lajos először segédlelkész ott, majd hitoktató. Később a család Nyíregyházára került; az édesapa mint hittantanár, az édesanya, Polster Erna mint magyar–német szakos tanárnő tanított a Nyíregyházi Evangélikus Leánygimnáziumban. László Debrecenben járt elemibe, majd tanulmányait a Nyíregyházi Evangélikus Kossuth Lajos Gimnáziumban folytatta. Zaklatott évek sora következett: közelgett a háború, napirenden volt a város bombázása, a tantermek kórtermekké alakultak. 1944. október 21-én egy gyújtóbomba porig égette a Labossa család háromszobás lakását, ők a Luther-ház pincéjében életben maradtak.

A családi otthon evangéliumi levegőjében László és bátyja, Lajos, aki később tatabányai lelkész, s fiatalabb fivére, Gusztáv, a későbbi földrajz–biológia szakos tanár már gyermekként megtanulták: tetteinkért és mulasztásainkért felelnünk kell. Ám Istentől adott s megtanulható lehetőségünk van a bűnbánatra és a bocsánatkérésre.

László már gimnazistaként vizsgázott futballbíró; a pályán részrehajlás nélkül, keményen és igazságosan ítélt. Ezek a vonások egész életére jellemzők. 1949-ban érettségizett a közben államosított gimnáziumban. Eredményesen felvételizett a debreceni egyetemen, onnan azonban létszámfelettiként elutasították. Amikor mint pénzbeszedő végigjárta a bujtosi városrész minden portáját, mérhetetlen emberi nyomorúsággal szembesült.

1952 februárjától huszonhét hónapon át munkaszolgálatos katonaként az ország több pontján építkezéseken dolgozott. A kemény munka, a falak tetején betongerendák cipelése közben meg kellett tanulnia: „Nem vagy a magad ura!” Urunk ilyen tapasztalatokkal is a lelkészi szolgálat felé irányította őt. Az 1954. áprilisi leszerelése után megérlelt döntéssel jelentkezett a teológiára.

Az év szeptemberében Labossa László öt év kihagyása után újra iskolapadba ült az Evangélikus Teológiai Akadémián. Akkor ismerkedtünk meg. Idősebb volt nálunk, ennek ellenére testvéri közösségben éltünk. A szemináriumi munkában, a beszélgetésekben, az ellentétes álláspontok megvitatásában érdemes volt figyelnünk rá. Felmutatta a jót, kiegészítette a hiányt, és kijavította a hibát. Mindent a lelkészi szolgálat felől nézett. Reggeli és esti áhítatai mindig megváltó Jézusáról szóltak, az őbelé vetett hitre hívtak, s abban erősítettek. Igazságérzete mindnyájunkét felülmúlta. Nem tudott hallgatni, ha bárkit méltatlan bántás vagy igazságtalan vád ért. A megbántottat megvédte. Alkalmanként jó humorával, népdalaival és pásztornótáival mindnyájunkat fel tudott vidítani.

Évfolyamunk kezdő létszáma tizenhárom fő volt. Hatan hamarosan – részben 1956 őszén – kimaradtak. Az öt év végére négyen maradtunk. 1959. július 19-én a zsúfolt Deák téri templomban Harmati Bélával együtt hármunkat szentelt lelkésszé Káldy Zoltán püspök. Hárman álltunk az oltár előtt, három papfiú, s mögöttünk Luther-kabátban apáink. A papi szolgálatra való elhívás után életre szóló volt ez a kibocsátás.

Mint új segédlelkész Labossa László csak december 5-én érkezett Sopronba (a határsávengedély késlekedése miatt nem mehetett hamarabb); az ottani húsz hónap alatt öregotthoni látogatások, bibliaórai szolgálatok, élénkülő ifjúsági munka várta. Ezután három hónapig szolgált Budahegyvidéken. Lakása szinte szükségszállás volt, a még épülő pesthidegkúti templom alagsorának kis zugában Sztehlo Gábor fekhelyét, imazsámolyát örökölte. A térdeplőn jól látszottak a térdelés okozta foltok. Urunk emlékeztette: minden szolgálat imádsággal kezdődik! Ezután tíz hónapnyi csepeli szolgálat következett. A számtalan szórványlátogatás eredménye: tizenhat konfirmandus. Végül három hónap Rudabányán, és akkor érkezett a hívás: Kölcse keres papot. Oda 1962. november végén költözött.

A községben református, evangélikus, görög- és római katolikus templom, ugyanennyi parókus lelkész. A többi parókián sűrűn változtak a kollégák – Labossa László, aki „az Isten háta mögé” készült, mást tapasztalt. „Isten a tenyerén hordozott!” – vallotta az ott töltött negyvenkét évről.

Ki tudná elsorolni a több mint négy évtized rendszeres és váratlan feladatait? Több ezer megküzdött és kiérlelt, a feltámadott Krisztusról szóló igehirdetés a templomban és a temetőkben. Hittanórák és konfirmációs oktatás. Mindezeken túl templomrenoválás, a harangok villamosítása, templomfűtés. Sok akadályoztatás után épült fel az új lelkészlakás. Annak felszentelése előtt, 1968. augusztus 3-án Sopronban Labossa László feleségül vette Jäger Margitot, aki ott éveken át hűséges munkát végzett a gyülekezet gyermekei és fiataljai körében.

Az új paplak élettel s a gyermekvárás örömével telt meg. Péter Mihály 1969-ben, Katalin Erna 1972-ben született. Ám még tizennyolc esztendő sem múlt el, amikor a feleséget, a boldog édesanyát, a papnét hazahívta az élet és a halál Ura. Nemcsak a család, de a gyülekezet fájdalma is mérhetetlen, hiszen a messze városból Kölcsére került papné „mindenkit meghallgatott, tanácsot adott, s a gyülekezet tagjai jobban megnyíltak feléje” – összegezte elveszített párjának értékét az özveggyé lett férj.

Gyermekeinek révbe érkezését Labossa László már egyedül érte meg: Péter Sámsonházán, Nyíregyházán, majd Érden lett lelkész, Katalin Sonkádon óvónő, s a két család három-három unokával örvendeztette meg a családfőt, aki hetvennégy évesen ment nyugdíjba. Nyíregyházára költözött, s még éveken keresztül segített, helyettesített. Utolsó szolgálata tavaly november 5-én a kálmánházai templom jubileumán elmondott bizonyságtétele volt: földi sátorházunk elbomlása után a mennyei hajlékba vár mindnyájunkat Urunk. Mondanivalóját az ének szavaival fejezte be: „Isten velünk, viszontlátásra!”

December 9-én a Budapesten tartott nyugdíjaslelkész-találkozón felszólalt, megköszönte Urának, hogy elhívta, és mindvégig segítette szolgálatában. Másnap az érdi lelkészlakásban történt baleset következtében kórházba került, ahol változó állapotban három hetet töltött. A földi élettől az őt naponta hűségesen látogató gyermekeivel, unokáival együtt énekléssel és imádsággal búcsúzott.

Labossa László nyugdíjas evangélikus lelkészt az élet és halál Ura harminchat évi özvegység után kilencvenkét éves korában, január 1-jén a földi sátorából a nem kézzel csinált, örökkévaló mennyei hajlékba fogadta be. Legyen érte áldott a mindenható Isten, az Atya, a Fiú és a Szentlélek!

Temetésen készült képeket a képgalériában lehet megtekinteni!